Olvasandó az Apostolok cselekedeteiről írott könyv 1, 4-26.
Áldozócsütörtökön ugyanolyan nehéz volt elválni a tanítványoknak Jézustól, mint nekünk a szeretteinktől.
Galileába küldte őket a Feltámadott, az első csodák és az első szeretetet helyére. Ide vonultak vissza korábban is, amikor Júdeában és Jeruzsálemben meg akarták ölni Jézust. Ha a farizeusok vitáztak velük, a Mester átvette a szót, és megfelelt minden kérdésre, vezette őket.
A mennybemenetel után viszont tudták: minden más lesz Jézus nélkül. Semmi sem úgy fog folytatódni tovább. Ráadásul új kihívások előtt álltak, mivel Jézus meghagyta nekik, hogy tanúi legyenek a föld végső határáig. De hogyan kell ezt megvalósítani? Tudták, hogy Jézus tanítása szerint kell tovább munkálkodniuk, de hogyan lehet anélkül, aki összetartotta őket? Szerették Jézust, ő is szerette őket. Nagycsütörtöki és nagypénteki gyávaságukat megbocsátotta.
Amikor valaki megbocsát a társának, akkor megerősödik közöttük a bizalom.
Ennyi boldog esztendő után ne csodálkozzunk, ha azt érezték, hogy magukra maradtak, mert Jézus már elment, de az általa megígért Szentlélek még nem jött el. Számtalanszor éli át e hiányérzést azóta is az egyház.
A hatvanas években Siklós Józsefnek egy evangélizációs sorozata utolsó estéjéről el kellett mennie. Azzal búcsúzott a házigazdától: „én elmegyek, de a Szentlélek itt marad, ezért nyugodtan folytasd tovább nélkülem a sorozatot.”
Az áldozócsütörtök utáni és pünkösd előtti hiányérzésben vergődik a gyülekezet, amikor elmegy a szeretett lelkésze, aki Jézust hirdette. A fiataloknak lelkileg az apja, az öregeknek szinte fia, mindnyájuknak testvére volt. Határozott útmutatást kaptak tőle. Ha vita, vagy konfliktus kerekedett, megbocsátottak egymásnak.
Nagyon nehéz feldolgozni, ha azt kell elengednünk, akit szívből szerettünk. Mert nem folytatódhat minden ugyanúgy.
Mégis azt kell mondani Siklós Józseffel: de a Szentlélek itt marad! Támasztani fog új szolgákat, akik az őrhelyre állnak. Minden más lesz, ez igaz. De a Szentlélek és a Biblia üzenete ugyanaz marad.
Hisszük-e a Heidelbergi Káté tanítását? „Hiszem, hogy Isten Fia a világ kezdetétől fogva annak végéig az egész emberi nemzetségből Szentlelke és igéje által az igaz hit egyességében magának egy kiválasztott gyülekezetet gyűjt egybe, azt oltalmazza és megőrzi. És hiszem, hogy annak én is élő tagja vagyok és örökké az is maradok.”
Tehát Isten Fia, Jézus … „gyűjti egybe a gyülekezetet”, nem mi! Ezért az egyház léte Jézustól függ. Tehát nem Péter gyűjti egybe a gyülekezetet, nem Jakab, nem is Pál, hanem Isten Fia igéje és Szentlélek által. Az egyház léte Jézustól függ. Utánunk is menni fog tovább.
Nekünk is nagyon komolyan kellene vennünk, hogy az összegyűjtésben, csak az eszközök vagyunk akkor is, ha tevékenyen munkálkodunk érte.
Akik egy lelkészváltáskor „kisértődnek”, nem Jézushoz kötődtek, hanem csak egyik szolgájához. Jelen korunkban sincs szükség szenteket csinálni a mai szolgákból, amikor elszólítja őket a Szentlélek, vagy ha más szolgálati helyre állítja őket. Egyszerűen el kell engedni, abban a bizonyosságban, hogy akit szerettünk elmegy, de a Szentlélek itt marad. Viszi tovább, vezeti a gyülekezetet. Ezért lesznek új megtérések, újjászületések, életek fognak rendeződni.
Nemcsak azoknak nehéz az elszakadás, akik maradnak, hanem a búcsúzó lelkésznek is nehéz. Nem csak miután elment, hanem már előtte is, mert szükséges visszafognia magát. Nem szabad mindent megcsinálnia, amit lehet, hanem engednie kell, hogy valami az utóda nevéhez kötődjön. Az valósítsa meg. Hagyjon egy lehetőséget utóda kibontakozásához.
Amikor 41 néhány esztendővel ezelőtt Pilisvörösvárra kerültünk feleségemmel lelkipásztornak, a gyülekezet templomépítésről álmodott. De a terv inkább csak egy szerény gyülekezeti házra hasonlított. Amikor elvitt bemutatni bennünket az esperes, megkérte a gyülekezetet, hogy tegyék félre ezt a szerény tervet, és engedjék meg, hogy a fiatal lelkész egy újat álmodhasson és a kezdettől valósíthassa meg azt.
Három évtized elmúltával megadatott az a lehetőség, hogy egy szórványban templomot kezdhettünk építeni. Utólag is nagyon köszönöm, hogy a település középpontjában egy csodálatos telket ajándékoztak az önkormányzat vezetői. Mindenben segítették a református gyülekezetünket. Jó szándékú biztatással mindig azt kérdezték: miért nem kezdjük el az építkezést, miért nem öntjük ki legalább az alapot, ha megvan a pénzünk. De eszembe jutott, hogy szükséges lenne megadni az új lelkésznek ugyanezt a lehetőséget, amit a néhány évtizeddel azelőtt én is megkaptam.
Bár megkértem a hajdani templomtervező barátomat, hogy tervezze meg e szórványban lévőt is, de aztán rájöttem: ne az én tervemet fejezze be, hanem az teljesen az új kollega nevéhez fűződjön. Ő egyeztesse le a gyülekezettel, tusakodják meg, gondolják végig, keressék meg a Szentlélek útmutatását.
Az elmenőnek az utolsó időben vissza kell vonulnia, de ez azért nagyon nehéz, mert a többiek nem tudják, hogy készül elmenni, csak azt érzik, hogy valamiért nem úgy pörögnek a dolgok, mint korábban.
Nehéz annak is, aki elmegy vagy el készül menni, és nehéz azoknak is, akik otthon maradnak.
Jézus azzal búcsúzott: „Bizony, bizony, mondom nektek: aki hisz énbennem, azokat a cselekedeteket, amelyeket én teszek, szintén megteszi, sőt ezeknél nagyobbakat is tesz.”
Mi ki tudjuk mondani, hogy aki utánam jön, nagyobbakat fog tenni a munkahelyen, a településért végzett szolgálatban, aktívabb lesz és eredményesebb?
Jézus nem tanított meg mindent az övéinek, sőt kijelentette: „Még sok mindent kellene mondanom nektek, de most nem tudjátok elviselni; amikor azonban eljön ő, az igazság Lelke, elvezet titeket a teljes igazságra; mert nem önmagától szól, hanem azokat mondja, amiket hall, és az eljövendő dolgokat is kijelenti nektek.”
Vajon nem tanulhatjuk meg mindenből, hogy a Szentlélek utánunk is vezetni fogja a gyülekezetet?
Volt egy vákuum a mennybemenetel után és pünkösd előtt. A mi életünkben is vannak ilyen vákuumok. Az egyik már, a másik még nincs. Áldozócsütörtök után csak 10 napig tartott, néha a gyülekezetben hónapokig. De tudnunk kell, hogy a gyülekezet életében következni fog egy újabb szép szakasz a Szentlélek vezetése alatt. A Szentlélek a következő időkben is munkálkodni fog, összegyűjti a választottakat, lesznek megtérések, újjászületések. Az emberek szívéhez fog szólni az ige, megértik, és igazat adnak a Szentléleknek.
Mi a gyülekezet feladata, amikor elment az a szeretett személy, aki a Feltámadott igéit hirdette, és ők vákuumban érzik magukat? Könyörögni kell a Szentlélek vezetésért!
Hibásan szokták mondani, hogy „senki sem pótolhatatlan”. Ez egy fatális tévedés a családi, szív szerinti kapcsolatokban. Ezekben pótolhatatlanok vagyunk.
De még ezekben az esetekben is, a szeretett személy elvesztése után is tovább kell élni a következő generációért. Ha ragaszkodunk a múlthoz, ha abba belehalunk, akkor nem lesz a következő nemzedéknek szülője vagy nagyszülője. Az itt maradónak a gyermeke, az unokája miatt kell élnie. Ugyanígy van a Krisztus ügyében is.
Ha a tanítványok ragaszkodtak volna Kapernaumhoz, a Genezáreti tóhoz, akkor nem jutott volna el az evangélium Samáriába, sőt a föld végső határáig. Ők igyekeztek együttmaradni Jeruzsálemben, amíg lehetett, de a Szentlélek tovább vezette őket: Tamást Indiába, Pétert Rómába, ahol mártírhalált halt. Jánost Patmosz szigetére, ahová száműzetésbe került. A küldetésük ment tovább, nekik pedig el kellett engedni a múltat, a kedves embereket, akikkel a legszívesebben együtt maradtak volna.
Ugyanígy van ma is: nemcsak a gyülekezetnek, de a lelkésznek is nehéz elengedni a múltat.
Könnyebb elfogadni egy új lelkészt, ha az előd meghalt? Talán még nehezebb elengedni a halott emlékét! Még nagyobb késztetést éreznek sokan, hogy ragaszkodjanak hozzá.
Annak a könnyebb az új helyen beilleszkednie, akit érzelmileg elengedtek, pontosan úgy, mint amikor felnőtté válik egy gyerek. Ha a gyereket egy szülő érzelmileg elengedi, és engedi, hogy felnőtté válva önálló legyen, családot alapítson, az lesz a jutalma, hogy lesznek unokái. Aki nem tudja elengedni a gyerekét, annak nem lesznek unokái.
Ugyanúgy, ha a gyerek felnőtten nem tudja elengedni az édesanyja vagy az édesapja kezét, keserű lesz az élete. Annak jó, akit érzelmileg elengednek.
Egy lelkésznél ez úgy értendő, hogy az új helyen könnyebben tud majd beilleszkedni, akit elengedett az elbocsátó gyülekezete, ahol szerették, nagy dolgokat tett, valamilyen intézményt alapított. Elengedték, és el tudott szakadni.
Hogyan történik az elszakadás? Úgy, ha érzelmileg nem vonják be az eltávozott lelkipásztort a gyülekezet következő időszakába. Ő már elment, ezért nem terhelik mindazzal, ami a jelenben öröm, bánat, gond, vagy botránkozás. Bizonyára nagyon nehéz fél vagy egy év múlva a találkozáskor hallgatni a friss hírekről, örömökről, botrányokról. Pedig ez lenne a legjobb. Nem ezekről kellene csevegni, hanem arról, ami régen szép volt, és aztán mind a ketten mennek tovább. Így szakad el érzelmileg valaki a régi gyülekezettől
Talán az a legjobb, ha szinte nem is tud arról, ami utána történik. Tanácsot sem ad, még akkor sem, ha úgy érzi is egy darabig, hogy jobban ismeri az embereket, mint az utóda.
Más az, ha egy két dolgot még megkérdeznek tőle, pld. hol van a téli vízelzáró, vagy valamit nem találnak, ő pedig könnyedén emlékezik rá. Ez egyáltalán nem baj, mert nem érzelmi kapcsolat épül általa.
Mivel Jézus mennybemenetele után engedték a tanítványok, hogy a Szentlélek továbbvezesse őket, nem váltak sóbálvánnyá, hanem a világmisszió áldott eszközei lettek.
Nem kötődtek a múlthoz, hanem engedték, hogy vezesse őket a Szentlélek. Nem ők akarták megmondani a Szentléleknek, hogy mi az elképzelésük, hanem ráhangolódtak, és engedték, hogy munkálkodjon bennük és általuk. Így általuk hatalmas dolgokat cselekedett a Szentlélek.
Számomra talán a Biblia legnehezebben érthető sora, amit Jézus mondott: „…nálamnál nagyobb dolgokat fogtok cselekedni”. Nekem nem a teremtést, vagy az özönvíz történetét nehéz megértenem, hanem ezt az igét. Hogyan kell elképzelni, hogy a tanítványok nagyobb dolgokat fognak tenni? Jézus Krisztus mondta, tehát igaz.
Az apostolok cselekedeteiből láthatunk erre egy példát. Péter apostol pünkösdkor prédikált, a Szentlélek munkájára 3000 ember megtért, és Isten népéhez csatlakoztak. Nem a kenyérért, nem valami remélt előnyért, hanem érdek nélkül átadták a szívüket.
Jézus életében ilyet soha sem olvastunk. Amint elkezdett lelki dolgokról beszélni, szivárogott el a sokaság. 120 fő maradt mennybemenetele után. Péter prédikációjára viszont 3000 ember tért meg!
Mégsem gondolta volna Péter többnek magát Mesterénél, nem kezdett el versengeni. Semmi következtetést nem vont le ebből.
Nagy megtiszteltetés és nagy felelősség, hogy Megváltónk ránk bízta a világmissziót. Engedjük, hogy a Szentlélek munkálkodjon bennünk! De az eredmény nem a mi érdemünk, a kudarc nem is az elődünk hibája, hanem a Szentlélek mindegyikünket úgy használ fel, ahogyan akar.
Riskó János