Alázat

Jézus mondta:

Tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek.”

(Máté evangéliuma 11,29)

Nem szeretik manapság ezt a kifejezést, s ha mégis használják, inkább negatív értelemben. Sok félreértés tapad hozzá, úgy gondolják: az alázatos ember „leértékeli magát”, „meghunyászkodik”, nem mer kiállni igaza mellett. Pedig mindez nem az alázat, sokkal inkább bátortalanság vagy meghunyászkodás.

a.) Bátortalan az, aki a mindennapi élet tapasztalható dolgaiban ismeri az összefüggéseket, de nem képes szakismeretére, tudására hagyatkozni. Helyette hallgat, vagy tétlenkedik. Az ilyen tétlenkedés nagyon sok bajt szokott okozni.

b.) Meghunyászkodó, aki úgy akarja elérni célját, hogy az erősebb előtt akkor is hajbókol, amikor pedig tudja: annak nincs igaza.

c.)Az alázatos ellenben, bár tudja, hogy erősebb, mint a másik, de lemond az erőről, lemond jogáról, és engedi a nála gyengébbet kibontakozni. Tehát a helyes alázat az erősek erénye, ha lemondanak arról, amivel másokat maguk alá gyűrhetnek. Ne gondoljuk, hogy az ilyen viselkedés pusztán hazug udvariaskodás!

Aki gyenge, nem képes indulatai fölött győzedelmeskedni, az alázatos viszont önmagát győzi le és ezért meggyőzhető. Egészen más amikor valaki önmagát legyőzi és lemond a maga védelméről, mint amikor elveit feladja és lemond mindarról, ami korábban megtartotta hitbelileg és erkölcsileg.

Az alázatos ember Isten kegyelmével éri el a célját.

Szó sincs arról, hogy ha egy hívő ember alázatos, akkor önmagát le kellene értékelnie, vagy meghunyászkodni.

Pál apostol nem értékelte le önmagát, sem a szolgálatát. Nem jelentett sem bátortalanságot, sem meghunyászkodást alázata, de jelentette Isten akaratának teljesítését, és az őszinte beszédet a korábbi esztendőkben elkövetett gyarlóságairól, erőszakoskodásairól.

Ezzel együtt köntörfalazás nélkül beszélt Pál apostol szolgálata sokaságáról ezekkel a szavakkal: „Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok, és hozzám való kegyelme nem lett hiábavaló, sőt többet fáradoztam, mint ők mindnyájan; de nem én, hanem az Istennek velem való kegyelme” (1 Korinthus 15,10). Nagyon távol állt Pál apostoltól a gyenge, de hízelkedő emberre jellemző meghunyászkodás! Határozottan képviselte saját álláspontját mind a gyülekezettel, mind a többi apostollal szemben.

Tehát, ha egy jó sebész már szinte rutinszerűen operálja betegeit, nem kell, hogy hamis alázatoskodással, hímezve-hámozva feleljen a beteg azon kérdésére, hogy meg tudja- e gyógyítani. Nehogy a beteg félreértve az álszerénységet, még a műtét előtt elbizonytalanodva félelmében haljon meg! Nyugodtan mondhatja az ilyen sebész: „én már sok hasonló műtétet végeztem, ne aggódjon.”

Hasonlóan a matematika tanártól az állás megpályázásakor azt kérdezik: fel tudja-e készíteni diákjait a felvételire, ne féljen attól, hogy nem lesz elég alázatos, és -ha igaz- nyugodtan mondja: diákjait fel tudja készíteni a felvételire, fel szokták őket venni az egyetemre. Ettől még lehet alázatos, sőt helyes is az önismerete, és tudja: mit ér a munkája. – Attól, hogy valaki alázatos, őszintén elmondhatja, amit elvégzett, de helyeselhető, ha Pállal együtt azt is hozzáteszi nyomatékkal: „Nem én, hanem az Isten velem való kegyelme”.

Máskor viszont a dolgok nem tőlünk függnek. Csak úgy érhetünk célt, ha Isten munkálkodik értünk. Ady Endrével szólva: „És hogyha néha néha győzök, Ő járt, az Isten járt előttem, Kivonta kardját, megelőzött.” (Ady: Ádám, hol vagy?) Ilyenkor a hívő ember nem azért éri el célját, mert jó szakember, felkészült, hanem mert Isten segítette őt a megoldásban.

A hívő ember alázata ilyenkor abban rejlik, hogy ki tudja mondani: „én nem értem volna célomig, de Isten megsegített”.

Határozottan figyelmeztet a Biblia: „Isten a gőgösöknek ellene áll, az alázatosoknak pedig kegyelmet ad”. E gőgösség abban áll, ha valaki saját sikerének tulajdonítja, ami kegyelemből történt, s ezzel kétszeresen is nagy bűnt követ el. Egyrészt rossz példát ad környezetének: a dicsekedést! Másrészt meglopja Isten dicsőségét.

Jakab apostol levelében egy további elmélyítést fedezhetünk fel. „Isten a kevélyeknek ellene áll, az alázatosoknak pedig kegyelmet ad.” Mire gondolt itt Jakab apostol? Kortársai közül némelyek letértek az Úr útjáról, és kevélységükben azt mondták: „Jó vagyok így, ahogy vagyok. Nem szorulok rá a gyülekezet többi tagjának figyelmeztetésére, sem Isten intésére”. Nekik szól a bibliai igében: „alázkodjatok meg Isten előtt!” Azaz tartsanak bűnbánatot, s akkor majd Isten kegyelmet és bocsánatot ad.

A filippibeliekhez írt levélben egészen közérthető módon világítja meg a Biblia az alázat lényegét: „különbnek tartsátok egymást magatoknál”. (Fil2,3.) Kálvin szerint egymást különbnek tartani azt jelenti: „észrevenni a másikban azokat a pozitívumokat, ami benne több, mint bennem”. Több ember élhetne boldog házasságban, ha a Biblia ezen szavait megszívlelné és megtartaná. Sőt, ez kell, hogy legyen minden gyülekezet rendje is.

Egy édesapa életében láthattam az alázat gyümölcsét. Miután egyedül maradt kamaszodó gyermekeivel, és már úgy érezte elfogyott minden érve, és felkeresett teljesen ismeretlenül, hogy megkérdezze: mit tanácsol neki egy lelkész. Azt javasoltam, alázza meg magát Isten előtt, figyeljen oda a Biblia üzenetére, imádkozzon; amikor meglátják gyermekei ennek áldásait, ők is ezt a példát fogják majd követni. Elmondta kamasz gyermekeinek a döntését. Akik korábban szavai ellen lázadtak, ezután nagyon is odafigyeltek arra, hogy mi lesz ebből. Később amikor már elkezdődtek látszani életében az áldások, joggal mondhatta: „ti is fogadjátok el ezt a rendet, amely engem megtartott.” Így „r e n d- eződött” az életünk. Ha valaki megalázza magát Isten előtt, annak a csapások és a próbák után is áldássá lesz az élete. (2 Krónika 7,14.) Miután az édesapa elkezdte a hívő életet és megalázta magát Isten előtt, volt mit folytatni gyermekeinek.

Ugyanígy van a nagyobb családnál is: Ha a gyülekezet azt látja, hogy a lelkész elfogadja Isten rendjét, naponta aláveti magát akaratának, akkor a gyülekezet is ezt a rendet fogja követni.

A mi Urunk Jézus Krisztus, aki mindig alázatos volt, kegyelmet ad azoknak, akik példáját követik. Így ír erről Pál apostol: „…mert ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult, megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és földalattiaké, és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.” (Filippi 2,6-11)

Jézus és Pál apostol életén keresztül láthatjuk, hogy milyen az igazi alázat.

Riskó János