Üzenet a kórházból

“Boldog vagyok, hogy olyan családba születhettem, akik imádkoznak értem. És ha beteg vagyok, Isten különös áldása, hogy ott van mellettem egy imádkozó család. Milyen jó, hogy ők, akik szeretnek, imádkoznak is értem. Ebben látom leginkább a szeretetüket, és a gondoskodásukat. Néha úgy érzem, hogy két kéz hordoz, mint hajdan édesanyámé. Az ő két összekulcsolt kezük. De ez a két kéz most imára van kulcsolva. Ők hordoznak engem az erőtlenségemben, és a betegségemben. Ők hordozzák beteg testemet, amikor szinte már elveszítem az eszméletemet, amikor elhagy az erőm. És mégis, néha megrettenek tőlük. Az egyikük is ezekkel a szavakkal lépett be az egyik nap: Tudtam, hogy meggyógyulsz, mert imádkoztam érted, és tudom, hogy az én imádságomat mindig meghallgatja az Úr!”. Igen, így mondta. Megrettenek tőlük! Mert ők nem tudják, hogy amikor elfogyatkozik az erőm, vagy a hitem, a jó Atya nem az ő, hanem Jézus Krisztus imádságáért tart meg engem. Jó az, hogy ők is imádkoznak értem, de ha a kísértésben, és a próbában megtart az Úr, akkor az nem az ő imádságukért van, hanem azért a Krisztusért, aki naponként imádkozik értem, hogy el ne fogyatkozzék az én hitem. Ilyen az, amikor valakiknek az énjét még nem csiszolta le a mindenható Isten.”

Így mondta: “Bár én fekszem itt, a betegágyon, mégis őket kell féltenem. Az ő hitüket, hiszen azt gondolják, hogy az ő imádságuk visszahozhat engem ebbe a beteg testbe. De ezt a testet egyszer végleg le kell majd vessem, hogy felöltözhessem a mennyei testet. Mi lesz akkor az ő hitükkel? Egyszer így is, úgy is magához vesz majd a Teremtő. Féltem őket, hogy nehogy azt gondolják majd akkor, hogy nem hallgattatott meg az imádságuk. Nehogy akkor majd csalódjanak! Mert aki azzal ámítja magát, hogy ő minden kísértésben győzedelmeskedni tud az imádság által, az előbb utóbb csalódni fog! Aki azzal áltatja magát, hogy minden imádságát meghallgatja az Isten, az előbb utóbb csalódni fog, és akkor elveszíti a hitét. Ezért féltem őket én, aki a betegágyban fekszem.”

“Kívánnám, hogy az imádságaik” – így mondta – “ne legyenek ennyire a mulandó dolgokhoz kötve. Bár ne lenne a hitük az egészségükhöz kötve, a sikereikhez, és az eredményeikhez kötve! A jómódhoz, és az emberek megbecsüléséhez kötve! Mert néha Isten nagyon messzire veti tőlünk mindezt: messzire a szerencsét, a sikert, a jómódot. És ha csak ehhez kötjük a hitünket, akkor egyszer mindent elvesztünk majd!”

Így mondta: “Azt kívánom nekik, hogy bilincseljék oda a hitüket ahhoz a Krisztushoz, aki a nem szeretett órákban sem hagy el bennünket, hanem ott virraszt mellettünk, és imádkozik értünk. Hozzá kössék a hitüket. Sokat gondolkoztam azért, hogy mit imádkoznak akkor, amikor értem imádkoznak. Csak azért imádkoznak, hogy gyógyuljak meg? Csak azért imádkoznak, hogy egészséges legyek, mint a makk? Ez nagyon kevés! Ennyiért imádkozni nem érdemes! Vajon imádkoznak-e azért, hogy ha majd hullanom kell, mint az érett gyümölcs, akkor oda hulljak az én jó Atyám lába elé? Vajon imádkoznak-e azért, hogy a halálban csak egyszer halljak meg, a testnek, de részem legyen a feltámadásban, és az örök életben, hogy ne halljak meg a második halállal, a kárhozattal? Ha az emberek annyit imádkoznának az örök életért, mint a sikerekért, annyit imádkoznának az örök életért, mint a világi dolgokért, akkor sokkal többek neve lenne már ott felírva, az élet könyvében. ”

Azután így folytatta: “az életem színes könyvét lassan átlapoztam. Most már csak azért imádkozom, hogy abban a hófehér könyvben, az élet könyvében, ott legyen a nevem. Az a név, amelyikért a többiekkel együtt meghalt Jézus Krisztus. És ott legyen ebben a hófehér könyvben azoknak a neve, akiket én szeretek, akikért imádkozom, és akik a számomra olyan fontosak a vér szerint. Úgy van az, hogy az ember életének a könyvéből a színek lassan, előbb utóbb megkopnak, de a hívő ember élete ettől nem szürkül, hanem fehéredik. Nem szürkül, hogyha az életem lapjait a bárány megmossa az ő vérében, megfehéríti, és megtisztítja.”

Így folytatta a betegágyon: “Az egyik este nem voltam képes lehunyni a szemem. Fáradt is voltam, és a lámpát sem akartam felgyújtani. És akkor, mintha bennem gyulladt volna fel egy kicsiny fény. De hiszen templommá lehet ez a kórterem, ha benne és a nyolc betegért imádkozom. És azután eszembe jutott, hogy ha én imádkozom ebben a kórteremben, akkor velem együtt imádkozik érettük Jézus is. És nem hagy el engem a próbatételek, a nehézségek, és a kísértések órájában, hogy nehogy elfogyatkozzék az én hite. Ketten imádkoztunk ott. Én imádkoztam a nyolc betegért, és értem imádkozott Jézus. És az ő imádsága által lehetett erőm erősíteni a többi beteget.”

Riskó János